2016. augusztus 26., péntek

Gondolatok

Az elmúlt pár hónapban igen sokat rizsáztam, hogy miért megy nehezen ennek a sztorinak az írása… tulajdonképpen nem rég jöttem rá az igazi okára, ami nem más lenne, mint, hogy
kinőttem a történet írásából.
(amúgy sziasztok, mostanság nem szokásom köszönni) 
Ez elsőre nagyon furcsának hangozhat, de valóban így van. Több mint három éve kezdtem neki az írásának, amikor még valljuk be elég kezdetleges fogalmazási stílusom volt, párosítva a borzalmas helyesírásommal, hogy nem tudtam mi az a prológus (hehe, ez egy jó kis sztori) és folytathatnám.
Szeretem a történetet, de nem igazán tudok rajta elmélkedni, mert a gondolataimat, azokat a gondolatokat, amiket az írással kapcsolatban hozok létre, más köti le – khöm, kpop.
Nem akartalak titeket fárasztani a várakozással, se a tudatlansággal, mert mind a kettő borzalmas.
Viszont nem zárom be a blogot és nem mondom azt, hogy vége a történetnek, mert nem fogom és még közel sincs vége.
Bár ki tudja?
Ha egyszer újra megjön a kedvem a frissítéshez, és az írásához jönni fog a következő fejezet. Hogy mikor? Valamikor.

Mindenesetre köszönök nektek mindent. Komolyan. ti adtatok erőt a folytatáshoz és még mindig a ti lökésetek megyek előre és fogok előrébb jutni. ♥ Mindjárt meg van a 70.000 megtekintés, ami egyszerűen hihetetlen nagy szám, csak ámulok.
Köszönöm.

A Facebook-os csoportot, viszont megváltoztatom, mert úgy gondolom, hogy én is hátra szeretném hagyni a régi Redy-t, mint Rebeca Amy-t.


Ja és ha valakinek hiányoznék facebook-on simán elér. Meg e-mailben.

És itt is:



(nem, nem egy erőteljes önreklááám ááá, dehogy)




Ölel titeket,

Redy

2016. július 7., csütörtök

32. Hívás

Sziasztok, drága olvasóim! Visszatérve a szünetből beleléptünk a nyári szünetbe. Remélem, mindenkinek klasszul telik. :) Nos, meghoztam a 32. Hívást, igyekeztem elfogadhatóra írni, remélem tetszeni fog nektek! Köszönöm, hogy nem hagytatok egyedül és, hogy még mindig kapok visszajelzéseket! ♥ Ha esetleg kedvetek támadna meglepni egy megjegyzéssel, azt előre is köszönöm és… nem húznám a szót.
Ma két éves a blog! ♥ Köszönök mindent, amit értem tettetek! 
Jó olvasást! Hiányoztatok!



Egy lány voltam, akit átvertek, becsaptak. Egy olyan ember, aki megérdemelte, hogy ezt tegyék vele. Amy Cozder voltam hajdanán, de ideje volt, hogy Rebeca élje ki bennem magát. Egy félelem és elkeseredettség által létrehozott énem, akitől én magam is rettegtem. Én Amy Cozder, aki meghalt…
Thomas Cozder és anyám halálhíre hallatán. 
Jack elment, és nem tudhattam, hogy viszont látom e még őt, bátyámat megölték a feltételezések szerint az illető Aaron volt, az ember, akit testvéremként szerettem régebben. A gyűlöletből sok ostobaságot követtem el, jogosan akartak eltávolítani a saját embereim. Ostoba és gyenge voltam, akit még saját magam is megvetettem. Egyedül képtelen lettem volna újra a lábamra állni – azt is hittem, hogy itt a vég, mert aki gyenge az is maradt.
Nem így lett. Sok mindennek hódoltam be akkor, de a legerősebb ellenfelem nem konkrétan érzés volt, nem gyász, és nem keserűség – noha, abból is akadt bőven –, hanem saját magam. Az egyedüli útban lévő személy egész végig én voltam.
Azt gondoltam, hogy ha megváltozom, akkor minden könnyebb lenne, de ez nem így működött. Változni az emberek tudnak, ha elhatározzák magukat, vagy a körülmények úgy adják. Az én történetem nem egy elkeseredett lánnyal kezdődött, nem.
Az én történetem ott kezdődött, amikor kiontottam az első emberéletet. Ott kezdődött el Rebeca.

Két hónappal később…

Magányosan bámultam ki a rideg ablaküvegen keresztül a kopár, szürke épületek sokaságára. Világosszürke falak fogságába zárva íróasztalom mögül néztem az elkeserítő tájra. Vicces arra gondolni, hogy én tehettem a saját bebörtönzésemről.
Kivételesen bármikor megléphettem volna a helyről, de megfogadtam, hogy befejezem, azt, amit elkezdtem. Egy hónapja iktattak be és nagyjából sikerült teljes irányításom alá vennem a Harmadik teljes épületét és annak dolgozóit.
Nagyjából.
Mindenhol akadtak ellenségeim. Sokan rettegtek tőlem, sokan tartottak az erőmtől, azonban rengetegen becsülték le a képességeimet, néztek ostobának és gyengének. El akartak tiporni, és, ha ebben az időszakban egyedül lettem volna, akkor talán újra ott ragadok, ahonnan az egész elkezdődött. Egy mocskos padlón.
Austin Olher az egyedüli ember, aki minden dolgot megértett, ami velem kapcsolatos volt. osztozott a fájdalmon, csak ő nem csupán gyászt érzett, hanem bűntudatot is, amit én nem tartottam jogosnak ő, azonban saját magába zárkózott és megfogadta, hogy többet nem mosolyog.
Én semmilyen bárgyú ígéretet nem tettem, mint ahogy a néha gyerekes beütéssel bíró srác tette, csupán se időm, se energiám nem volt vigyorogni.
– Mit gondolsz Jack törekvéseiről? – harapott alsó ajkába Austin, miközben az aznapi újságot olvasgatta a szobámnak kinevezett irodának egyik sarkában üldögélve.
– Teljesen egyetértek vele, ami még engem is meglep.
– Egyre többen tisztelik, nem félsz?
– Tőle? – húztam fel szemöldököm. – Nem. Nem árt nekem.
– Ahogy mondta?
– Pontosan úgy.
– Meséld már el nekem, kérlek. mikor is lettetek ti ennyire jóban? – érdeklődött a srác enyhén számon kérő hangnemben. Hátát a falnak vetette és onnan nézett engem töretlenül.
– Nem vagyok vele jóban – szögeztem le. – Csak bízom benne, hogy nem ártana nekem. A fél hatalma tőlem származik, mondjuk a java része ennek a nevemből.
– Pontosan. A nevedből, aminek egyszer csak vége lehet, ha az övé már sokkalta nagyobb.
– Figyelj. A tény, hogy mellettem van egy ilyen ember és nem ellene vagyok, már megkönnyíti a dolgomat Whitmann-ékkel szemben.
Whitmann-ék… a család, ami a Harmadikak egyik legjelentősebb támogatója. Ők voltak azok, akik szép kis lázadást szítottak ellenem a legelején. Majdnem az életembe került volna, ha Jack nem állítja le őket, ha nem adja be nekik, hogy kellek a tervéhez, ami mellé még szeret is és fontos vagyok neki. Az egész ott kezdődött, hogy nem engedtem nekik, hogy berontsanak egy rendőrségre, mert nekik kell az aktájuk.
Úgy voltam vele, hogy néhány hamis, és néhány igaz ügynek a papír formája nem változtat azon, hogy tudják kik ők. Sajnos, ők nem így látták, de mivel nem gondoltak elég keménykezűnek – akkor nem is voltam abban az állapotba, hogy olyan legyek – simán orgyilkosokat küldtek rám, úgy, hogy mindenki tudta, ha meghalok, őket lehet okolni érte.
Jack volt az, aki leállította a családot, ami hihetetlen, mert eddig egy Harmadik tag sem engedelmeskedett Williamson-nak, de lassan a srácnak több embere volt a TIM-ben, mint nekem. Kapcsolatai voltak.
Hihetetlen volt számomra – egy rettentő kegyetlen tapasztalat –, hogy nem parancsolhatok neki. Nem vagyok a világ ura, nem vagyok az, akinek képzeltem magam. Egoista voltam és túlbecsültem a képességeimet, amikor azt hittem képes vagyok irányítani egy TIM-et egyedül. A tény, hogy Jack miatt élek, már elég okot adott nekem arra, hogy simán bízzak a fiúban.
– Persze, de az akkor volt, amikor nem voltál beszámítható állapotban – nézett a szemembe némi gyásszal Austin.
– Miért most talán abba vagyok? – álltam fel a helyemről és kezdtem el a napi járkálást fel s alá a szobámban. – Ugyan Olher, nézz már rám! Senki vagyok, vagyis van nevem, némi tekintélyem, de hozzád vagy akár Jack-hez hasonlítva eltűnök. Papírmunkát végzek – markoltam bele egy köteg adminisztratív feladatba, avagy egy kézre eső papírkupacba. – Egyszerűen csak nem találom a helyem – pillantottam rá reményvesztetten, majd félig ráültem az asztalra.
– Reb, a lövöldözés után nem jöttél rendbe. Igenis vagy valaki, most ugyan még nem, de leszel.
– A lövöldözés, mi?
– Igen az – szökkent talpra a srác. – Nem mindenkinek megy, azért vannak az olyan emberek, mint én.
– Valóban a gyilkolás nem az én területem – bólintottam és a remegő kezeimre pillantottam. Igyekeztem nem gondolni sokat az esetre.
Még a Whitmann család által megszervezett csapat ellen menekültünk én és Olher. Ami egyben volt ijesztő és furcsa is, tekintettel arra, hogy a társam két pillanaton belül képes lett volna kiirtani a fél bagázst, de nem tervezett egy embert sem megölni, ez volt az ijesztő része.
– Képesek vagyunk lehagyni őket, ha a földalatti járatokat használva megyünk a TIM-be – lihegte a srác, amikor berohant egy bárba. Nem terveztem aznap megállni egy szórakozóhelyen, és ő sem, ami kiderült pár percen belül, mert kezet fogott egy raszta sráccal, aki átnyújtott neki egy kulcsot. Akkor még nem nagyon hittem a szememnek, de eszerint szórakozóhelyek felöl körülbelül mindegyik TIM-et meg lehet találni, azonban a kulcsokért felelős emberek egész nap figyelve vannak. Már akkor tudtam, hogy nem lennék a helyükben, akkor viszont cseréltem volna velük.
A gyász, ami bennem volt, akkor… leírni nem lehet. Emlékszem futottam, mint egy őrült, hogy bejussak a helyemre, ahol már nem lehetek életveszélyben, de nem fogtam fel, hogy abban vagyok. Vagyis nem érdekelt.
Meg akartam halni, mert ha az ember halott, akkor minden sokkalta egyszerűbb számára. Nem kell semmit se csinálnia, csak örökké pihenni, ha pedig a pokolra jutok, ám legyen, de az is százszor kellemesebb, mint meg tudni, hogy a bátyád halott, majd menekülni egy tíz-fős csapat ellen, akik a halálodat akarják.
Az egészben a legfélelmetesebb, hogy nem volt bennem félelem, csak keserűség, csak azt akartam, hogy vége legyen. Nem arra vágytam, hogy megmeneküljek, hanem arra, hogy fejezzük be ezt az állandósult harcot, bármi jöhet, csak vessen véget neki.
Akkor még nem tudtam, hogy a járatban ott volt a csapat másik fele, hogy körbe akarnak zárni minket, ami nem sikerült hála Austin helyismeretének, vagyis annak, hogy tudta, hogy a karbantartó járatok merre visznek, és, hogy hol találhatóak. Gyorsan bemásztunk egybe és elindultunk a sötétség és a csövek fogságában a folyosó túloldalára. Ez mind szép és jó volt, azonban arra egyikünk sem számított, hogy nem csak Austin tudja ezeket az utakat, hanem a támadóosztag egyik embere is, aki önként bemászott utánunk.
Mindig tartottam magamnál fegyvert, és fogtam azt már másokra, de arra még egyszer sem kényszerültem, hogy használjam – hogy öljek vele. A férfi pisztolyt fogott Austin homlokához.
– Most – kezdte halkan – szépen elmondod hol a lány és nem bántalak.
A srác rám meredt, vagyis oda, ahol sejtette, hogy ott vagyok. Az ember nem tudott róla, hogy én is a járatban vagyok, ennél nagyobb előnyt nem kaphattam volna. A kezeim ösztönösen és gyorsan mozdultak, ahhoz képest, hogy soha nem használtam még élesben fegyvert.
Egy golyó a fejre.
Hihetetlen dolog, érzés volt, hogy eltaláltam, úgy, hogy csak a hangja alapján tudtam hol van. Ahogy összeesett, ahogy hallottam az utolsó szavait, amiket halkan motyogott.
Ne félj Rebeca… neked rosszabb lesz.
Tőből remegni kezdtem, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Valami sokk szerűséget kaptam, amit képtelen voltam kezelni. Sírni kezdtem, amint belegondoltam, hogy a bátyám is így halt meg, hogy én voltam Aaron, ő, pedig Thomas. Valami furcsa kapcsolatot találtam a fejemben, így még rosszabbnak éreztem magam, mint amilyen valójában voltam.
Austin szavait nagyon messziről hallottam, nem láttam, mert sötét volt, és úgy záporoztak a könnyek a szememből, mint még soha. Nem sírtam, amikor meg tudtam, hogy anyámat és a bátyámat megölte Aaron, de akkor, amikor gyilkoltam, akkor úgy éreztem, hogy hasonlítok rá. Nem szabadott volna megölnöm az embert, elég lett volna, ha csak fejbe verem a fegyverrel és utána Austin kiüti. De nem. Nekem golyót kellett eresztenem belé, gondolkodás nélkül a pisztolyhoz nyúltam… bele sem gondoltam, hogy lenne más megoldás.
Valahogy megtörtem.
Azóta Amy nem létezik, hanem összeforrt Rebeca-val, aki, pedig más lett. Valahogy így alakult ki bennem egy új ember, egy új Rebeca. Aki visszahúzódik, aki nincs eltelve magával. A gond azzal, hogy rájöttem nem enyém a világ, hogy nem tudtam kezemben tartani az embereim – akik szép lassan átpártoltak a támogatóimhoz, a tanácsosokhoz, vagy éppen Jack-hez, akinek híre egyre csak erősödött.
Williamson már nem dolgozott a régi munkahelyén, mint meg tudtam az eset után pár héttel. Hihetetlen volt mennyire belevetette magát Veron felkutatási projektjébe, egészen addig három hónapon keresztül semmit nem hallottam felőle, amíg le nem állította Whitmann-ékat. A dagadt, szőke leborotvált hajú nagy tokás Lui Whitmann nagyobb hűséggel gondolt Jack-re, mint rám, ami egy aktás ügy miatt alakult ki benne. Valahol megsérthettem a lelkét, így úgy gondolta, hogy az erősödő srác az ellenségem, így összefoghat vele, ellenem. Nos, itt esett pofára.
Nem tudtam milyen megállapodást kötöttek – ő és Jack –, de leállt. Belement a terveimben, segített kivitelezni őket, de nem voltam csöppet sem naiv. Tudtam, hogy bosszúra éhes, és ha adódik alkalma, akkor úgy fogja széttrancsírozni a fejem, ahogy van. Hát, nem volt túl bíztató a helyzetem.
Ő volt az egyedül a Harmadikak közül, aki képes volt felemelni a szavát ellenem, de az övé is csak addig tartott, amíg meg nem tudta, hogy Jack igen csak törődik velem. A vicc az egészben, hogy valóban így volt, Jack, amióta meg tudta, hogy képtelen vagyok a kezemben tartani az irányítást egyre több és több emberét küldte hozzám.
De nem csak ő volt, aki a fél szemét rajtam tartotta.
Chanho sem szeretett tétlenkedni, így a Negyedik emberei is elözönlötték a TIM-et. Segítettek az illegális fegyvereket eljuttatni az emberekhez, és a drog üzletet is átvették a kezem alól. Jack és a titokzatos Negyedik vezérének a gondolata igen csak fegyelmezte az embereket. Mondhatni kivették a felelősséget alólam, így úgy voltam a saját maffiámban, mint valami báb, akit mindenki megpróbál megvédeni.
Gyenge voltam, így nem adtak nagy felelősséget a kezembe, csak papírmunkát, a látszólagos vezető szerepét és, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Nos, igen. Ez volt az én nagy karrierem, amikor azon a bizonyos megbeszélésen, még mielőtt mindenki ment volna a dolgára, nem lettem volna annyira öntelt, hogy Herold Wastill kérdésére, miszerint elbírok-e ezzel az egésszel, azt válaszolom, hogy kell a segítség, lehet, hogy még mindig hatalmon lennék.
A lövöldözés után napokig hozzám se lehetett szólni. Bezárkóztam az irodámba és senkit sem engedtem be, Austin volt az, aki nagy nehezen, de feltörte a zárat és hozott kaját, hogy ne haljak éhen. Onnan mondhatnám, hogy semmi ilyen nagyobb szabású dolog nem történt.
Chandler igyekezett sűrűn látogatni, ami után meg tudta, hogy nem vagyok önmagam. Három naponta jött. Néha mondott pár dolgot Jack-ről, de elszórtan, csak néhány információ morzsát, hogy hol van, vagy, hogy éppen mit csinál, de soha nem mentünk bele mélyen. Egészen megkedveltem, jókat lehetett vele beszélgetni, és számomra kényes ügyeket soha sem hozott fel. Nem ismertem igazán, de tudtam, hogy nem csak Williamson-nal köt össze, hanem Chanho-val is, noha a szőkének sokkal nagyobb hűséggel tartozott.

Austin az asztalomhoz sétált és ledobta magát a székemre, kibámult az ablakon, majd enyhén rekedtes hangon megszólalt:
– Sokkal jobb, hogy nem vagy nyakig benne a TIM ügyeibe. Nem neked való ez az egész.
– Meg lehet – biccentettem. Már egy ideje sokszor gondolok arra, hogy könnyebb lenne valahol máshol leélni az életem. A sulit be kéne fejeznem, ezzel tisztában voltam, hiába volt a sok-sok kamu papír arról, hogy elköltözünk, meg, hogy máshova járok majd tanulni, egy idő után hiányzott a tanulás. Jól tudtam, hogy semmit sem nyerek abból, ha nem fejezem be a gimit. Képzeletben mindig addig jutok el, hogy elmegyek az ország másik végébe, normálisan befejezem a sulit és neki látok egy egyetemnek, azt is elvégzem, kerítek magamnak egy melót és leélem az életem.
Aztán mindig arra gondoltam, hogy nem hagyhattam abba azt a nyomozást, amit a bátyám kezdett el, hiszen nem halhatott meg értelmetlenül. Így maradtam.
– Reb, ne érezd már felelősnek magad Thomas miatt – mondta, de nem nézett a szemembe. Lerítt az arcáról, hogy helyettem ő akarja annak titulálni magát. Felelősnek.
– Szerintem hagyjuk ezt a témát – ajánlottam fel, majd vállára tettem a kezem és vártam, mikor kel fel a székemből.
– Ez sokkal kényelmesebb, mint a föld – mosolyodott el halványan, amin kissé meglepődtem, két hónapja egyszer sem hagyta, hogy az arcán, akár csak egy kicsit is tükröződjön, hogy boldog. Nem, mintha annyi lehetősége lett volna rá. – Ami a szívedben, az, az arcodon – vigyorodott el, majd átengedte a helyet.
– Kösz, azért örülök, hogy a régi vagy.
– Ugyan, én meg örülök, hogy új vagy – motyogta halkan, de mégis úgy hallottam, mintha kiabált volna… jól eső érzés fogott el, mintha a szívembe markolt volna. Egy olyan bók volt, amit csak én és ő érthettem.

***

A nap elején nem gondoltam semmi izgalmasra. Ugyanúgy ott ültem a székemben, mint tegnap, Austin, pedig a sarokban újságot olvasott… mint tegnap, vagyis minden ment a megszokott kerékvágásban.
Kávémat kevergettem, miközben a Chandler jelentését olvasgattam. Soha nem értettem, hogy a srác miért becsül meg annyira, hogy nekem is jelent és nem csak a két vezérnek… ha valaki kedves volt ebben a világban, az csak is ő lehetett. Nem hagyta, hogy eluralkodjon felettem, a semmit sem számítok érzés. Vagy csak kötelességének érezte. Mindenesetre nagyon jól esett.
Semmi új dolgot nem tudtam meg belőle: Hugi tökéletesen el volt, Herold csendben figyelte az eseményeket, volt egy betörés, a szállítmány úton és rögzítették az eltört jobb kezén lévő mutatóujját. Arról nem számolt be, hogy hogyan, és miért történt, de a lényeg, hogy balkezes, és a sín, amit felhelyeztek nem akadályozza.
Austin adó-vevője egyszer csak megszólalt és egy jól ismert hang csendült fel benne:
– Olher, told le a képed!
A srác egy pár pillanatig habozott, talán a düh miatt, ami benne fortyogott, vagy a meglepődés miatt, amit a hang okozott.
– Parancsolj, Williamson?
Én meg lefagytam, mintha valaki odafentről mozdulatlanná tett volna. Nem pont így képzeltem el, hogy újra hallom a hangját. Sok mindent tett értem azóta, hogy elváltunk, de se vele, se a hangjával nem találkoztam, így kicsit megijedtem a gondolattól, hogy bármelyik pillanatban feljöhet.
A kapcsolatunk, miszerint érzelemmentesek vagyunk, felbomlani látszott a részemről Whitmann óta, noha tudtam, hogy pont erre játszik. Rendkívül hiányzott, de nem terveztem érzelgős lenni, és nem akartam a nehezen kaphatót játszani, viszont akkor, aznap reggel még azt sem tudtam volna megmondani, hogy fiú vagy lány vagyok-e.
– A garázsban várlak. Két perced van – szólalt bele újra, némi recsegés kíséretében.
Már készült volna valami igen erőset visszaszólni a srác, de megkopogtattam az asztalom, hogy rám figyeljen.
– Menj. – Csak ennyit mondtam. Ő ezt egy rövid, de súlyos utasításnak vette a részemről, én viszont örültem, hogy képes voltam ennyit kimotyogni.
Kegyetlen hosszúnak tűnt az összes perc, amíg egyedül voltam fent a második emeleten. Az épület nem csak alul volt kiépített, mint a Második, hanem felül is. Én a legfelső emeleten tartózkodtam, itt volt egy iroda rész, egy kisebb konyha, fürdő és két hálószoba – egy nekem, a másik Austin-nak. Aztán az alsó szint egy normális ház alsó szintjének felel meg. Előszoba, nappali, hűtők és igaz a lent kiépített három szint lehet az, ami a TIM valós részét képezte. Ott készítették elő a dolgokat, ott folytak a tárgyalások, ott lettek volna a foglyok (én nem tartottam, tudtam milyen borzalmas), és alkalmazottak szálláshelye.
A garázs hirtelen égetően fontos helyszín lett számomra, tulajdonképpen, amint kilépett Austin az ajtón, egyből késztetést éreztem, hogy lemenjek vele. Egy helyben ülni nehezebb volt, mint hittem. Nem tarthatott, maximum öt percig, amíg újra megláttam Austin, de mégis mintha egy óra telt volna el.
Gyorsan megpróbáltam valamivel lekötni magam. Chandler jelentését ugyan már olvastam, mégis az volt az első kezembe akadó dokumentum. Igyekeztem újra elmélyülni benne, de ahogy félszemmel megpillantottam a szőke hajat a szöveg már, mintha kínaiul lett volna. Próbáltam nem túlságosan hirtelen felkapni a fejem, mert az nagyon gyanús, nem tudtam mennyire sikerült, csak reméltem, hogy nem volt túl szembetűnő az izgatottságom.

Annyira megváltozott, azt hiszem ez volt az első gondolatom. Sokkal magabiztosabb volt, az egész kisugárzása tiszteletet parancsoló – mondjuk Austin kissé rontott a helyzetén, mert flegmatartással, cseppet sem csodálva a srácot haladt előtte. Haja rövidebb volt, és borostája is látható lett… sokkalta férfiasabb személy vált belőle.
Némileg bizonyosan zavarba jöttem, mert újra a papírt néztem, majd, mintha még befejeztem volna az utolsó két sort, összerendeztem őket és leraktam, immár véglegesen.
– Jack, mégis mit keresel itt? – tértem egyből a lényegre, bár hangom inkább baráti volt, mint parancsoló. A srác válasza előtt odahúzott az asztalom elé egy széket és lehuppant rá.
– Beszélnünk kell – nézett a szemembe teljesen komolyan. Nem tudtam, hogy rettegjek-e vagy inkább kíváncsi legyek. – Négyszemközt.
– Álmodozz csak – értette a célzást Austin és helyet foglalt a sarokban. – Azt hiszed, hogy bízom benned? Nem hagylak vele egyedül, még akkor sem, ha ő kéri – pillantott rám nyomatékosan. Habár örültem volna, ha kettesben maradunk, mégis csak biztonságosabb volt ha Olher félszemmel – vagy teljesen figyelemmel, lényegtelen – ügyel a srácra. Az egyedüli személy, akitől még Jack is tartott egy kicsit az ő lehetett, így Austin oldalára álltam és nem terveztem megtagadni tőle a jogot, hogy hallja, mit akar nekem mondani.
– Legyen – forgatta meg a szemét. – Senki sem hall minket? – nézett körbe a szobában.
– Csak kamerák vannak, de hangot nem rögzítenek – motyogtam fokozott érdeklődéssel, nem igazán akartam a körtést, csak, hogy nyögje ki, mit akar.
– Akkor jó. Emlékszel, mit mondtam miért megyek a Másodikba?
– Persze. Hogy megöld Vernon-t nem? – Kezeim maguktól kezdtek remegni, így volt, amióta az én kezemhez is vér tapadt, amióta én is a saját kezemmel ontottam ki egy emberéletet.
– Nos – mosolyodott el – sikerült. Vernon halott.
– Te ölted meg? – hallatszott Austin hitetlenkedő hangja a sarokból.
– Nem – rázta meg a fejét, de a vigyor mégsem került le róla. – Lucy volt.
– Hogy mi? – ráncoltam a homlokom hitetlenkedve. – És ő most hol van?
– Fogalmam sincs. Eltűnt, mint a kámfor.

– Hogy mi? – ráncoltam a homlokom elképedve. – És ő most hol van?
– Fogalmam sincs. Eltűnt, mint a kámfor.
– De ez mégis, hogyan? Ez lehetetlen – nyomatékosítottam az utolsó szót. Képtelenség volt, hogy a lánya megölje az apját, ez még nekem is sok volt.
– Egy kameránk rögzítette, ahogy elvágja a torkát. Kicibálta az egyik folyosóra és ott. Mellesleg borzalmasan undorító látvány, ahogy felvágja – grimaszolt a srác, én, pedig hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel az információval. – A lényeg: mivel egész végig a TIM-ben voltak, rengetegen segíthettek nekik. A baj csak az, hogy nekem kellett volna megölnöm Vernon-t, mert így adódik tovább a jog. Így most Lucy-nek rengeteg támogatója van és nála van a jog.
– Egyszóval szarban vagy. – Austin egy mondatban könnyedén lezárta a témát.
 – Nos, jah, nem tudom megszűrni az embereimet a Másodiknál, hogy ki pártol még Lucy-hez és ki nem. Pár emberről tudom biztosan, hogy az én oldalamon állnak. Kéne a nagybátyám, sürgősen…
– Mégis miért?
– Mert őt legalább annyira tisztelik Vernon emberei, mint magát Vernon-t – adta meg kérdésemre a választ Olher, miközben a látszat kedvéért kinyitott egy újságpapírt.
– Igen. Van egy emberem az Elsőknél, az a baj, hogy egyedül van, így nem tud túlságosan gyakran jelenteni – könyökölt az asztalra a srác. – Mondta, hogy a nagybátyám él és virul egy cellában. Aaron nem tervez vele egyenlőre semmit.
– Biztos, hogy tervez vele – bukott ki belőlem valamiért, még magam sem tudtam pontosan miért.
– Jó, igaz, akkor még nem használta fel a terveihez – helyesbített. – A lényeg egy: ki tudjuk valahogy szabadítani.
– Jack, ez nem túl jó ötlet – kezdtem bele. – A legutóbbi kiszabadító terv sem ment simán.
– Ki mondta, hogy be akarok jutni az Elsőkhöz? – komisz fény csillant a szemében. – Várom a jelentéseit, hátha akad benne olyan, amikor kihozzák az épületből. Egy jó tervvel két pillanat alatt nálunk lehet, főleg úgy, hogy ártatlan.
– Mégis honnan tudod, hogy ártatlan? – ráncolta a szemöldökét az újság mögül a srác.
– Miért talán nem az? – fordult teljesen hátra a székéből Jack, hogy szembe nézhessen vele.
– Csak Thomas tudta, de sírba szállt vele – utalt arra, hogy előbb eljött a nyomozástól Whitmann-ék miatt, még mielőtt meg tudhatta volna, hogy mi az igazság. – Ezért is támadta meg Aaron, mert nem tudja az igazságot, mert ha mégis Vernon keze van a dologban, akkor a nagybátyádat ártatlanul tartotta a fogva és azt a tanácsosai nem feltétlen tűrnék meg.
– Nincs semmi sem, ami új információ lenne, de te tudod? – kérdezte újra Austin-tól.
– Ha lenne már elmondtam volna – rántotta meg a vállát.
– Folytatni kéne a nyomozást – gondolkoztam. – Vagyis folytatnom kéne.
– Neked? – lepődött meg a szőke. – De hiszen akkor ki irányítaná ezt az egészet?
– Te, mind a ketten jól tudjuk, hogy neked több embered van itt, mint nekem. És Herold kezébe adhatnád az irányítást a Másodiknál – ötleteltem.
– Nem tudom, hogy benne lenne, elég érzékeny egy ember – grimaszolt.
– Egy próbát megér. Mindenesetre kideríthetném, hogy mit talált a bátyám.
– Ennyire nem érdekel a TIM? – hajolt újra felém.
– Most nem vagyok abban az állapotban, hogy ezzel foglalkozzak. A legjobb lenne ezt a hármat eggyé alkotni. Egy vezérrel, hogy ne legyen ennyi konfliktus, és eddig te vagy az egyedül, aki ezen a helyen megállná magát – álltam fel a helyemről.
– Na jó lehet, hogy igazad volt Williamson, nincs kedvem hallgatni, ahogy közösen megállapodtok abban, hogy jó lennél vezérnek – indult az ajtó irányába a srác. – Egy órátok van, intézzétek el a dolgotokat, utána visszajövök – csapta be az ajtót.
– Azt mondod, hogy én lennék a megfelelő ember? – csodálkozott, nem foglalkozva Austin szúrós megjegyzésével.
– Csak annyit mondtam, hogy eddig te vagy a legalkalmasabb rá. Hogy lesznek e még, azt nem tudom – álltam az ablakhoz.
– Miért nem magadnak akarod a hatalmat?
– Hatalomnak hatalom, de egy rakás felelősséggel jár, amit nem tudok a kezemben tartani, mint láthatod – utaltam a Harmadikra, a bátyámra és egy rakat más ügyre, amiket képtelen lettem volna a segítségével megoldani.
A tekintetem újra a szürkeségre vándorolt, amit városnak kéne nevezni. Egy színű semmit mondó emberek vándoroltak, egy ugyanolyan helyen. Semmi szépet nem láttam. Észre sem vettem, hogy mellém lépett Jack, így amikor hátulról átkarolt, majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Állát a vállamra rakta és ő is kinézett az ablakon.
– Hiányoztál – ennyit mondott és még sokáig álltunk így ott.